Sokat gondolkodtam azon, hogy ebben a számomra zavaros identitás kérdésekkel és különös filozófiákkal tarkított világban hogyan állok én az állatainkhoz?

Mert ugye a kutyáknak sem gazdájuk, sem gazdijuk nincs, csak apukájuk meg anyukájuk. Azt hiszem már a macskákkal is ez a helyzet…

Amikor kiköltöztünk a fővárosból, tudtuk, hogy állatokat akarunk tartani. Gyerekkorunk óta a férjemmel mindketten kutyás házban laktunnk, náluk még macska is volt, szóval ezek a négylábúak nem voltak kérdésesek. Azt is tudtuk, hogy szeretnénk tojó tyúkokat, hogy legyen tojásunk. A nagyobb jószágok, mint a malac és a birka még szóba sem jöttek, azért az nagyon nagy falatnak tűnt!

Először a tyúkok érkeztek: leselejtezett tojó asszonyságok, akiket fiatalabbra cserélt a gazdájuk. Vegyes társaság volt, különös keresztezésekkel. Tojtak, kaprigáltak, mintha mitsem érdekelte volna őket a költözés. Aztán egy havas-fagyon áprilisi reggelen érkeztek a fiatalabb baromfik. Azóta is nevetek a képeken, hogy kezdőként milyen jól beletenyereltünk az időjárás szépségeibe. Hamar megbátorodtak ők is, szépen nőttek, és sokból ügyes tyúk lett. Jöttek még máshonnan is, cseréltük a kakasainkat tyúkokra. Volt, hogy a kutya fogdosott meg néhányat, volt, hogy valami róka/nyest/menyét fojtogatta végig a baromfiudvart. Szomorú volt, de ment az élet tovább.

Aztán jött a fent említett kutya a háztájinkba. Közepes testű, jó kiállású kutyus, akit menhelyről fogadtunk be. A csirkefojtogatás miatt nagyon sokszor haragudtam rá, de az évek alatt szépen kikupálódott. Nagyon okos, nagyon engedelmes, és a két kicsi gyerekünket rettentően szereti. Nekik is szót fogad. Mostanában már ugat is, lehet, hogy a végén még házőrző is lesz belőle.

Emellett számos macska is megfordult nálunk, a többsége sajnos öngyilkos hajlamokkal. (forgalmas út mellett lakunk, és nem lehet minden macskát elkerülni)

Az utolsó hullám a nagyobb testű haszonállat kategória volt. A falubeli barátunktól kaptunk birkahúst, kamerunit. Nagy meglepetés volt a sovány hús, aminek nincs faggyú íze! Ilyen nekünk is kell, hát lett! Aztán meg vietnámi csüngőhasú malacok jöttek. Gengszterek, viccesek, nagyon szeretjük őket.

De vissza a bevezetőben feltett kérdésekre: kije vagyok én ezeknek az állatoknak, és ők kik nekem? Az biztos, hogy anyja egyiknek sem vagyok, emlékeznék rá…

Felelős vagyok értük? Igen.

Gondoskodunk a testi-lelki jólétükről? Igen.

Szeretjük őket? Nagyon is.

Családtagként kezeljük őket? Nem.

Ezek az állatok az élet sok szintjén a munkatársaink. Nem olyanok, akiknek a háta mögött pletykálunk, és felnyomjuk a főnöknél.

Szeretett, megbecsült munkatársak, akikkel a nekik megfelelő terheléssel lehet együtt tolni az élet szekerét.

• a kutya vigyáz ránk, a portára és (most már) a többi állatra is- mi ezért megbecsüljük, etetjük, és figyelünk minden igényére
• a macska kordában tartja az apró kártevőket- mi ezért megbecsüljük, etetjük, és figyelünk minden igényére, a gyerekeink pedig vég nélkül kényeztetik őket
• a tyúkok étellel és bevétellel látnak el minket és ritkítják a kerti kártevőket (meg ha nem figyelünk a haszonnövényeket is)- mi ezért megbecsüljük, etetjük, gondozzuk őket
• a birkák étellel és bevétellel látnak el minket és ritkítják a haszonnövényeket- mi ezért megbecsüljük, etetjük, gondozzuk őket
• a malacok étellel és bevétellel látnak el minket, ritkítják a kerti kártevőket és jobban szántanak, mint bármilyen traktor- mi ezért megbecsüljük, etetjük, gondozzuk őket

Ebben a felállásban mindenkinek megvan a helye, a felelőssége és a javadalmazása. Mindenki azt teszi bele ebbe az életközösségbe amije van, amiben a legjobb. Cserébe ugyanezt várhatja a többiektől. Se többet, se kevesebbet. Így lett nálunk ez a gazdálkodósdi egy kerek egész, amiben mindenki boldog.