A háztájiban nem egyedül vagyok, családként működtetjük az életet. Az állatokkal, disznóval főleg a férjem foglalkozik. Ő eteti őket, gondoskodik róluk. Ha valami baj van, akkor ő a rossz zsaru. Fogja őket, amikor az állatorvos vizsgál, gyógyít; tereli őket, amikor a szomszéd fáit vagy a veteményt akarják kitúrni/lerágni/szétkapálni.

Én „csak” simizem őket, cserébe nem is fogadnak annyira szót nekem. Csak ha bot is van nálam…

Fogadjátok szeretettel Peti írását:

---

Szombat délután, kint esik, bent mindenféle hétvégi tevékenység folyik, hiszen a házfelújítás sosem ér véget! 

Egyszercsak jön a jelzés, Pho a tornácon! 

Ember kiront, rikolt, macskák és malac világgá futnak. 

Malac (a ravasz Vader nagyúr, alias Pho) megáll az udvar közepén, és bárgyú mosollyal várja a folytatást. 

Csizma, határozott fellépés: disznó, helyedre! 

Disznó menne, de a fránya kapu zárva van! Hogy jött ki? Ravasz a kapu, mint a fekete disznó, csak erős feszegetésre, vagy emberi segítséggel nyílik!

Állat visszatért a kondához, helyreállt az univerzum rendje. 

De ha már ott vagyok: tojásgyűjtés, nyulak ellenőrzése, és a többi kedves élmény. 

Kellemesen szemerkélő eső, vidéki nyugalom, körülöttem aranyos malackák, melyek mérete egy termetesebb péksüteménnyel vetekszik. 

Jó ötletnek tűnt az egyik kismalacot közelebbről megvizsgálni, hát rutinos mozdulattal felkaptam! 

Malac – hogy, hogy nem – visít, mint … mint egy malac! 

Ebben a minutumban az udvarban, de látóteremen kívül tartózkodó 4 (négy) felnőtt disznó azonos indulattal és hanggal közeledett, kifejezésre juttatva nemtetszésüket! 

Hó-hó, letettem, nincs itt semmi látnivaló! 

Persze azonnal eszembe jutott nagyanyánk rémítős sztorija, miszerint az ő gyerekkorában mit tett egy anyakoca egy kiskorú gyermekkel … Itt nem lett baj! Megvédtem magam, hangos szóval megfékeztem a vadakat! 🙂